Ablakszigetelés és az öleb

Édesanyám egyik barátjának van egy szerintük rendkívül aranyos, szerintem pedig rendkívül idegesítő kiskutyája. Anyu sokat jár hozzájuk, mert iszonyatosan nagy a házuk és a barátnőjének volt egy csípő műtéte, amiből nagyon nehezen épült fel és még a mai napig is kiemelten figyelnie kell minden egyes mozdulatra, mert állítólag olyan veszélyes helyen van a problémás terület, amit nem lehet teljesen már soha megjavítani, ezért nem emelhet, és mindenféle házimunkát is csak óvatosan végezhet. Anyu persze a barátnők gyöngye, mert tényleg mindenben segít nekik, és soha nem várt viszonzásképp semmit. Örömmel segít a kertészkedésben, takarításban, sőt nem olyan rég még édesapámat is rávette, hogy kísérje el a barátnőjéékhez és segítsen a férjének az ablakszigetelés megjavításában. Apu már profi az ablakszigetelések tekintetében, mert rengetegszer segített a barátainak és a családon belül is az építkezéseknél, viszont nem igazán szereti az idegen embereket, és velük eddig még nem találkozott. De azért férfiúi hiúságát simogatta a tudat, hogy valamiben édesanyám az ő segítségét kéri, így elvállalta végül.

Még valamit érdemes tudni édesapámról: az idegen embereknél már csak az idegesítő, semmirekellő, rossz természetű kiskutyákat utálja jobban, de amivel a világból ki lehet kergetni, az az, ha az ilyen jószággal rendelkező emberek ráadásul még saját gyerekként is bánnak a kis kedvenccel. Mivel itt, jelenesetben az utóbbi szituáció állt fent, ezért az ablakszigetelés javításának napján anyám és az általa kitalált remek program mondhatni hátrányos helyzetből indult. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, akkor ez a tipikusan a gyenge kezdés után erős visszaesés kategóriába sorolható meddőpróbálkozások egyike volt a lassan harminc éves házasság kezdeti izgalmainak felfrissítésére.

De édesapám nem olyan családból származik, hogy véka alá rejtse a gondolatait, úgyhogy szerencsére rövid időn belül sikerült elég komolyan megbántania anyámat és a barátnőjét is. A férje legalább jól szórakozott apám érces megjegyzésein, de amikor elkezdte ő is puszilgatni és tutujgatni a kedvenc kis ölebét, akkor apám felvágott nyelve nem kímélte őt sem. Hát igen… édesapámat sok mindenért lehet szeretni, de a tapintatosság, kedvesség, vagy bármi efféle emberi tulajdonság eléggé távol áll tőle.

Hazafele úton aztán rávilágított a valódi problémára. Anyu nagyon sokat szidja ezt a házaspárt azért, mert ugye nincs unokájuk és ezt a kiskutyát nevelik úgy, mint egy igazi kisgyereket. Valójában nem is az övék a kutya, hanem a lányuké, csak ő rengeteget utazik, és olyankor a nagyszülőkre bízza a kutyababát. És, hogy apám szavaival éljek: Itt van a kutya elásva. Ugyanis anyám pontosan ugyanezt csinálja a macskánkkal. Az a macska is igazából csak nekem kellett, még ezelőtt 8 évvel, csak hát olyan álcával hozta ide a barátnőm, hogy édesanyám születésnapi ajándékként kapta tőle. Azóta ugye néhányszor elköltöztem, illetve haza is költöztem, de a macskát el nem tudtam volna innen vinni. Igaz, hogy papíron nem az enyém, hanem az édesanyámé, de amikor otthon laktam, a macska mindenhova utánam jött és mindig velem aludt. Amint kitettem a lábam a szülői házból, azzal a lendülettel viszont anyám lett az új nagy kedvenc. Anyu pedig a barátnőjéhez hasonlóan néha úgy abajgatja, babusgatja a macskát mintha a gyereke, vagy legalább is az unokája lenne.

Apám felhívta hát erre a szíves figyelmét, és megkérte, hogy ha továbbra is így szeretne a macskához viszonyulni, akkor legyen kedves azt  is elnézni, ahogy a nem éppen százas barátnője a kutyájukat embergyerekként neveli, különben egy kicsit képmutatás szaga lesz az egésznek.